Megváltozott szerepek

Kategória: Közélet  * 

Írta: W2

Korunkban már kezd eltűnni az a fajta hagyomány, hogy ha egy férfi és nő boldog egymással, házasságot kötnek, örök hűséget fogadnak holtodiglan-holtomiglan. Már odáig fajultak (?) a dolgok, hogy a politikai elit is kiemelt figyelmet szentel az élettársi kapcsolatnak, alkotmánymódosításokat követelnek és törvényi rendelkezésekkel védenék ezt az új társas kapcsolatformát.

Tudomásom szerint Magyarországon kb. 350 ezer nyilvántartott élettársi kapcsolatról tudnak (és még hányszorosa ennek a nem „bejelentett”?) és ebből 270 ezren nevelnek közös gyermeket. Oly korban élünk, amikor mindenki szabad akar lenni, mert megteheti, nem elvárt az elkötelezettség, legalábbis a társadalom részéről, a szülőket most ne említsük. A modern kor embere bármennyire is szeret, tisztel egy ellenkező vagy azonos nemű embert, meghagyja a kiskaput arra az eshetőségre, ha megváltoznának érzelmeik, egymáshoz viszonyulásuk. Manapság nem néznek le egy nőt, ha nincs férje, s egy férfiról, ha nem hord gyűrűt, nem azonnal a csapodár jelző jut eszünkbe. Személy szerint én szívesen megnéznék egy reprezentatív felmérést, amely arról szól, hogy az élettársi kapcsolatban élők esetén pontosan miként vélekednek a házasság intézményéről a felek, ellenzik-e vagy csak még nem érzik magukat érettnek hozzá, vagy például csak az egyikük nem támogatja, a másik így kénytelen megalkudni vele, s titkon remélni, egyszer mégis meggondolja magát.

A környezetemből és saját életemből merítve a nagyszámú válások és a hosszú kapcsolatok egyik napról a másikra történő, olykor csúnyán véget érése komolyan félelmet kelt a házasság előtt állókban. A másik, ami szerintem nagy hibája ennek a kornak, hogy a nők többsége olyan szinten karrierista, hogy a férfiak félnek, tarnak tőlük, mert a munkahelyen kemény főnökasszonyt játszó nő nem tud otthon sem ellazulni igazán, s ő hordja a nadrágot, a párja pedig nem érzi magát kellően férfinak, így férjnek, családfőnek sem fogja. Egy idő után majd inkább váratlanul lelép egy kevésbé sikeres, de annál inkább mosolygós, vidám, igazi nővel, aki mellett igazi férfinak érezheti magát.

Ez a rengeteg harmincas szingli és álkapcsolatban élő nő, azt hiszi, attól, hogy elsöpörnek másokat, hogy magas pozíciót töltenek be, hogy jó borokat isznak és luxus nyaralásra telik nekik, mindenki irigyli őket, s cserélnének velük. De ez nem igaz, legalábbis remélem, nincs sok nő, aki cserélne ezekkel a nőnek nem is nevezető egyedekkel. Az, hogy hogyan kerülnek ők oda, ahova, valljuk be mi sem hisszük, hogy nagy tehetségükkel, velük született vezetői képességeikkel. Minden munkahelyen keringenek pletykák, amelyek arról szólnak, pályafutásuk során hány magasabb beosztású férfival kerültek szoros kapcsolatba. Persze, ezek pletykák, de minden pletykának van valóságalapja.

Én a helyükben attól is tartanék, hogy ahogy az idő elszáll, már vagy csak elvált, komoly kapcsolatban megsérült vagy éppen senkinek sem kellő férfit fogok ki magamnak. Persze vannak kivételek, ők a nagyon szerencsések. És sajnos, bár megérthetjük őket, ezek a nők vagy azt hangoztatják, hogy ááá, ők nem akarnak gyereket, gondoljunk csak bele, kitől is akarhatnának? Sajnálni kéne őket, nem utálni, hiszen még az is előfordul, hogy kifejezetten irigyek és féltékenyek a fiatalabb házasuló vagy éppen gyermekes nőtársaikra. Meg kell érteni őket, ők korunk szerencsétlenjei. Kíváncsi vagyok, mi lesz velük 20 vagy 30 év múlva. Én nem lennék mondjuk 60 éves, amikor a fiam beiratkozik az egyetemre, mert meg szeretném érni, milyen lányokat hoz haza, milyen pikáns történeteket oszthat meg vele apja az ő egyetemista csajozós éveiről, s úgy gondolom, komoly fiatalítóként hat az unokázás is. Erről nem szeretnék és talán nem is fogok lemaradni. Én semmi esetre nem. De ez úgy tűnik, nem mindenki vágya. Azt hiszik, majd a kortársak, a vetélytársaknak vélt kollégák családos éveikben majd éppen arról fognak beszélgetni, arra fognak emlékezni, hogy XY milyen nagy karriert futott be, vagy milyen bosszúságokat okozott karrierista törekvése nekünk hajdanán. Nem hiszem, hogy ezekre a nőkre évek vagy évtizedek múltán emlékezni fogok, talán még a nevük is homályba merül. Karriert befutni gyermek után is lehet, sőt kell, hiszen sikeres anyának lenni a legnagyobb dicsőség. Ehhez nem kell más, mint akarat, alázat és szeretet, na meg persze egy kis ész sem baj, ha van.